Belépés tagoknak

Képtár

Naptár
2017. március  
 
H K Sz Cs P Sz V
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

További hírek

2016.12.10. Bágyogszováton gyertyagyújtás a lovagokkal

(2017. március 6. 16:36)


2016.04.22. Új lovagtársunkkal Horváth László bágyogszováti polgármester úrral a visegrádi avatás után. Az avatás során munkájukért Dr Horváth Antal nagyprior és több tagtársunk elismerő kitüntetésben részesült.

(2017. március 6. 16:30)


2015.12.20. 100 méteres Szeretet Kalács ünnepség Mosonmagyaróváron a Mosonmagyaróvári Priorátus szervezésében

(2017. március 6. 16:20)


2015.06.27. Szent László napon Győrben a lovagokkal

(2017. március 6. 16:10)


2016.06.25. Szent László napon Győrben a lovagokkal

(2017. március 6. 16:30)

Megkérdeztük Bíró Szabolcsot

Amikor először ötlött fel bennem, hogy történelmi regényt szeretnék írni, akkor még nem uralkodócsaládokban, dinasztiák jellemezte évszázadok elmesélésében gondolkodtam: a Templomos Lovagrend magyar ága érdekelt, mert úgy gondoltam, jó téma lesz, arról még úgysem írt senki. Csak ezután találtam ki, hogy a rend utolsó pár évéről kéne írni, a bukásról, és hogy az miképp ment végbe a Magyar Királyságban. Érdekes módon a Templomos Lovagrend alkonya egybeesik azzal az időszakkal, amikor kihalt az Árpád-ház, és Magyarországon beköszöntött az interregnum, azaz a királynélküliség, a trónharcok kora. Ebből az évtizedes káoszból és anarchiából került ki győztesen Anjou Károly. Nem titok, a regényre való felkészülés során egyszer csak azon kaptam magam, hogy a trónharcokat, az Anjou-kor hajnalát sokkal izgalmasabb témának találom, mint a magyar templomosok történetét. Így született meg a Non nobis Domine című nagyregényem, amely eredetileg két kötetben látott napvilágot: az első kötet, jobban mondva a regény első fele még a templomos lovagi létre helyezte a hangsúlyt, a második részében viszont egyértelműen az Anjou-kori magyar történelem dominált. Amikor bő négy évet felölelő munka után befejeztem a regényt, már tudtam, hogy nem csupán a korszak eleje érdekel: el akartam mesélni a teljes XIV. századi magyar történelmet. Így született meg az Anjouk című sorozatom ötlete. Azt nem mondom, hogy a jövőben nem szeretnék más történelmi korokról is írni, de teljesen egyértelmű és logikus út vezetett engem az Anjouk évszázadáig.

 

Lackfi István, Gutkeled Miklós, Nekcsei Demeter, s persze maga az uralkodó – hosszan lehetne sorolni a neves, a regényen kívüli valóságban is élt alakokat, de azokat is, akiknek valamikori létezéséről nem föltétlen tudhat az olvasó: Csepkét, Szilárdot, Pétert, Ágnest, Mikolajt, vagy magát a főszereplőt, Bátor Attilát. Történelmi tematikájú prózákat olvasva mindig arra gondolok, mennyire nehéz lehet „valóságos” személyeket élethűen ábrázolni, anélkül, hogy a kötelező ismeretanyagot mondaná fel a szöveg. Hogyan hidaltad át ezt a nehézséget (ha ugyan az volt), milyen szempontok szerint formáltad meg a regény hőseit?

 

Ez az a rész, amiről nagyon nehéz beszélni, mert nálam például nem is annyira tudatos munkán alapszik a történelmi személyek életre keltése, sokkal inkább intuitív ez a folyamat. Károly király esetében például olvasom a szakkönyveket, a Képes Krónikát, a korabeli oklevelek magyar fordításait, elemzem az uralkodó döntéseit és cselekedeteit a különböző életszakaszaiban, és valahogy kialakul bennem egy kép Anjou Károlyról, a hús-vér emberről. Lehet, hogy ez a kép aztán iszonyúan messze áll a valóságtól, de ezt nem tudhatjuk. A történelmi regényt egyébként rettentően tudathasadásos műfajnak tartom: az alkotó az utolsó szögig igyekszik utánajárni a feldolgozni kívánt témának és időszaknak, szakkönyveket és okleveleket búj, miközben tisztában van vele, hogy amit majd végül leír, annak egy komoly része mindenképpen fikció lesz. Én éppen ezért merek sokszor nagyon nagy szabadsággal nyúlni a történelmi karaktereimhez is, nemcsak a fiktívekhez: Lackfi István, Gutkeled Miklós vagy épp Nekcsei Demeter végső soron szinte ugyanannyira fiktív szereplő, mint Bátor Attila, Csepke, Kurta és a többi kitalált hős. Persze ami keveset ki tudok róluk deríteni, azt megmásíthatatlan tényként kezelem. Ha tudom, hogy Gutkeled Miklós 1323-ban délre vezette az Anjou-sereget, és a tengermelléken átvette a báni címet, akkor természetesen szigorúan tartom magam ehhez. Ugyanakkor az én regényeimben megjelenő Gutkeled Miklós egy sebhelyes arcú, erőszakos, poszttraumatikus stessz szindrómában szenvedő és a végtelenségig lojális véreb is, de ezeket már csak én éreztem bele a figurába, én találtam ki. Lackfi Istvánnál hasonlóan nehéz volt a helyzetem, az 1320-as éveket tekintve ugyanis a szakirodalom hol neki, hol az apjának tulajdonít bizonyos cselekedeteket, így vele kapcsolatban éltem az írói szabadságommal, és tulajdonképpen összemostam Hermann nembeli Lackot, illetve Lackfi Istvánt. Az 1330-as évektől kezdve aztán már tisztul a kép, onnantól kezdve már tudok egy olyan Lackfi Istvánnal dolgozni, akit tényleg magáról a történelmi Lackfi Istvánról mintáztam – viszont hogy egy fejjel alacsonyabb lenne a többieknél, az szintén az írói képzelet szüleménye, ahogy a figura bősz, duhaj természete is az. Nehéz, kényes műfaj a történelmi regény, rá kell érezni a határokra, meg kell tanulni egyensúlyozni a tények és a fikció között. Talán nincs is biztos recept.

 

 

Bátor Attila például teljes mértékben kitalált karakter. Az ő főszerepe magától értődött? Miért fontosabb az ő világa, mint, mondjuk, a székelyeket vezető Lackfié?

 

Nem fontosabb, és ez a sorozat negyedik részétől kezdve ki is derül majd. Az Anjoukat mindig is úgy képzeltem el, hogy rengeteg szereplőt mozgatok majd, köztük több főszereplőt is. Hogy az első három részben – avagy az első trilógiában, hiszen a sorozat tizenöt része dramaturgiai szempontból öt trilógiát tesz majd ki – éppen Bátor Attila és az ő környezete kap nagyobb hangsúlyt, az a már említett Non nobis Domine című előzményregény miatt volt fontos: úgy véltem, akik olvasták az előzményeket, azoknak a már ott megismert Bátor Attila tökéletes kapaszkodó lehet ahhoz, hogy behúzza őket az Anjouk világába. A tizenöt rész során azonban, hogy úgy mondjam, sokszor változnak majd az erőviszonyok: akik az egyik regényben még mellékszereplők voltak, a másikban könnyen válhatnak fontos karakterekké, és fordítva. Tizenkét kötet megírása van még hátra, sok meglepetést tartogatok, és nem szeretném ezeket előre lelőni. Annyit megsúghatok, hogy Lackfi István hamarosan rendkívül fontos szereplővé lép elő.

 

Azt mondod tehát, hogy az Anjouk tizenöt kötetre rúg majd, gyakorlatilag öt trilógiára, melynek mintegy kétharmad része Nagy Lajos korát idézi meg. Miért a fiú birodalma hangsúlyosabb? Izgalmasabb is számodra az ő uralkodói karaktere, mint Károly Róberté?

 

Nem izgalmasabb, sőt jelen pillanatban még mindig Károly a kedvesebb történelmi alak számomra. Ő egy igazi építő volt, aki uralkodóként végig egyetlen nagy művön dolgozott: egy szilárd alapokon nyugvó, gazdag, befolyásos, belső feszültségektől mentes királyság megalkotásán. Ha megnézzük, mi mindent köszönhet neki az ország, hát döbbenetes eredményeket láthatunk. Addig sem voltunk éppen kicsik, de Anjou Károly korában lett a Magyar Királyság igazán hatalmassá – gazdasági és katonai erejét egyaránt figyelembe véve. Akik szeretik kritizálni Nagy Lajost, elsősorban azzal szokták vádolni, hogy amit az apja összegyűjtött, azt ő mind el is költötte felesleges hadjáratokra, folyamatos háborúzásra. Ebben van is valami, hiszen mint tudjuk, Lajos negyvenéves uralkodása alatt mindössze három olyan év volt, amikor Magyarország éppen nem állt hadban senkivel – a maradék harminchét év során pedig olyan is történt, hogy egyszerre több fronton viseltünk háborút. Már ebből is látszik, mi az elsődleges különbség a két uralkodó, apa és fia között: Károly elsősorban egy elképesztően jó érzékkel megáldott diplomata volt, míg Lajos egy megszállott lovagkirály, aki teljesen komolyan vette az Artúr-mondakör eszmeiségét, és akinek a világhódító Nagy Sándor volt az egyik példaképe. Károly kora a felemelkedés kora, és nagyon szeretek róla írni, de egyértelmű, hogy politikai reformokról és diplomáciai találkozókról írni nem feltétlenül olyan hálás feladat, mint hadjáratokról, ostromokról, lovagi csörtékről tudósítani. Mindamellett a Non nobis Domine lapjain (melynek átdolgozott, egykötetes kiadása hamarosan napvilágot lát az Athenaeum Kiadónál) már megírtam a korszak elejét, Anjou Károly felemelkedését. Ehhez képest az Anjouk-sorozat csak 1321-ben veszi fel a cselekmény fonalát, ami azt jelenti, hogy a Károly haláláig eltelő huszonegy évet hat kötetben dolgozom fel, míg Nagy Lajos uralkodásának negyven évére jut az utolsó három trilógia, azaz kilenc kötet. Ez így szerintem cseppet sem aránytalan.

 

Tanárként évek óta szembesülök vele, mennyire hidegen hagyja a diákokat a középkor, nincs az a nagy Károly vagy III. Béla, aki inspirálná őket a korszak tanulmányozására. Ugyanakkor, ha regények vagy filmek kerülnek szóba, a középkori tematikát, de akár csak a középkorias díszletezést mindig szeretik. Gondolom, a Csallóközi Anjou Károly Bandérium tagjaként azt is tapasztalod, hogy a hagyományőrzés népszerűsége sem tiszavirág-életű, könyveid dedikálásakor pedig nem győzöd aláírni a neved. Mit gondolsz, mi lehet az oka ennek az ellentmondásnak, s mi a középkor, a történelmi regények iránti érdeklődésnek?

 

Szerintem ez nem olyan nagy ellentmondás: egy adott korszakot tanulmányozni rém unalmas dolog tud lenni. Néha elviccelek azon, hogy minél szárazabb egy történelmi szakkönyv, annál jobb, és ez az esetek többségében igaz is. Számomra semmi meglepő nincs abban, hogy a fiatalok jobban szeretik izgalmas, átélhető történetek formájában megismerni a múltat, vagy hogy egy hadi hagyományőrző csapat előadása jobban leköti őket, mint egy történelemkönyv. A tudás átadásának legelemibb formája amúgy is a mesélés, és amikor a regényt olvassák, vagy az adott csapat előadásán vesznek részt, sokan maguk is úgy érezhetik, hogy részesei az egésznek, hogy értik és érzik, ami történik – egy szárazabb szakszöveg esetében inkább az a jellemző, hogy a kor távolinak, a benne élők gondolkodása érthetetlennek tűnik. Ha pedig a középkor külsőségei, a kardok, a páncélok, a látványos összecsapások képesek vonzóvá tenni a történelmet a fiatalok számára, akkor már nincs veszve az ügy. Ez ugyanis kiváló csaliként működhet, és akit valóban elkezd érdekelni egy adott történelmi korszak, az előbb-utóbb alaposabban is mögé akar majd látni. Én ugyanígy kezdtem: az izgalmas külsőségek megfogtak, aztán idővel elkezdte birizgálni a fantáziámat a „miért” és a „hogyan” kérdésköre is.

 

A XIV. század nagyon messze van: milyen üzenete van ennek a kornak a XXI. századi ember számára?

 

Ha megkérdeznél erről tíz embert, lehet, hogy kapnál rá kilencféle választ. Lenne, aki azt mondaná, hogy a középkor azért érdekes, mert semmi sem változott azóta. Mások azt állítanák, hogy ma már semmi sem olyan, mint akkor volt. Valakinek meg csak pusztán eszképizmust jelentene ez az egész, és tényleg el tudom képzelni, hogy bizonyos emberek csak azért olvassák az Anjouk egyes köteteit, mert menekülni akarnak, kiszakadni a hétköznapok monotonitásából. Őszinte leszek, nem tudok rövid választ adni arra, hogy mi az üzenete ennek a kornak, vagy hogy van-e üzenete egyáltalán. Én csupán valami megmagyarázhatatlan belső késztetésnek engedve igyekszem a lehető legalaposabban megismerni, és a tőlem telhető legjobb minőségű regényeken keresztül elmesélni, mi minden történt a Magyar Királyságban az 1300-as évek során. Lehet, hogy én is csak menekülök, tényleg nem tudom…

 

Idén komoly megtiszteltetés ért: a Szent György Lovagrend alapításának 690. évfordulóján lovaggá ütöttek. Mit jelent ez a gesztus, hogyan kell elképzelni a ma lovagját?

 

Számomra ez hihetetlenül nagy dolog, hiszen a Szent György Lovagrendet maga Anjou Károly alapította, engem pedig pontosan abban a lovagteremben avattak fel Visegrádon, ahol jelenlegi ismereteink szerint a korabeli rendtestvéreket is avatták. Egy mai lovagot természetesen egészen másképp kell elképzelnünk, mint a középkor lovagját. A Szent György Lovagrend elsősorban karitatív tevékenységet végez, sokszor szinte láthatatlanul, de komoly mértékben. A karitász kapcsán sokszor el is hangzik a rendtagok szájából, hogy „sokat tenni, keveset látszani”, mivel valóban nem az a lényeg, hogy mennyire látványos egy-egy adományozás, csak az számít, hogy van-e a segítségnek valódi haszna. A lovagrend évente több mint százmillió forint értékben végez karitatív tevékenységet, ennek ellenére sokan azt sem tudják, hogy a Szent György Lovagrend létezik. A karitász mellett a rend fontosnak tartja a magyar kultúra ápolását, a történelmi értékvédelmet, a család védelmét, és minden évben megszervezi a többnapos Nyári Egyetemet is, változó helyszíneken. Hogy én a lovagrend Felvidéki Nagypriorátusának tagja lehetek, azt kulturális, azon belül is írói munkásságomnak köszönhetem. Igyekszem is megfelelni a lovagi címnek – mind alázatos munkával, mind emberi viselkedéssel. A lovagi lét két legfontosabb feladata egyébként szerintem ugyanaz, mint egykor: szolgálni, illetve legyőzni önmagunkat. Egyik sem könnyű feladat, de törekedni kell rá.

 

Az Anjouk harmadik kötetével a regényfolyam egy fontos állomásához értünk. Most szünet következik, s felkészül a következő Anjou-kori nemzedék – de min dolgozik ezenközben a szerző?

 

Az elmúlt nyáron a már sokat emlegetett Non nobis Domine című nagyregényemet dolgoztam át, ami a tervezett háromhetes munka helyett két teljes hónapot vett igénybe. Nem csupán javítottam, de sok helyen át is írtam vagy épp kibővítettem az eredetileg 2012-ben megjelent regényt, amit mai szemmel már nem tartottam olyan jól megírt munkának, ezért is tartott ilyen sokáig az átdolgozás. Most már tényleg elégedett vagyok vele, és nagyon várom a novemberi megjelenést. Emellett a 2017-es évre készülök, ami egy rettentően sűrű időszak lesz, ugyanis az első könyvem megjelenésének tizedik évfordulóját fogom ünnepelni. Az ún. „jubileumi székirodalmi év” apropóján pedig nem kisebb célt tűztem ki magam elé, mint hogy öt új könyvvel tudjam megajándékozni az olvasóimat. Ezek változatos témájú és műfajú kiadványok lesznek: az Athenaeum Kiadónál jön majd az Anjouk negyedik és ötödik része, a Főnix Könyvműhely kiadásában az Elveszett csillagok című, Egerben játszódó ifjúsági kalandregényem, a Manó Könyvek gondozásában pedig két mesekönyvem a 3-5 éves korosztály számára. Emellett, úgy néz ki, még egy antológiában is megjelenik majd egy-két írásom, és persze áprilisban startol a jubileumi könyvturné, melynek több állomására is jó barátommal, a szintén jövőre jubiláló Benyák Zoltánnal közösen megyek majd: Budapestet, Miskolcot, Egert, Kecskemétet, Bonyhádot, Pécset és Székesfehérvárt egész biztosan útba ejtjük, és a tervezett helyszínek listája folyamatosan bővül. Sűrű, kimerítő és izgalmas év lesz, annyi biztos.

 

Kiss László

http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/5459-megkerdeztuk-biro-szabolcsot