Belépés tagoknak

Képtár

Naptár
2017. szeptember  
 
H K Sz Cs P Sz V
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

További hírek

Emléktáblát avattak lovag N. Szabó Sándor, a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagjának emlékére Pécsett, egykori lakóházának falán. A kezdeményezés feleségétől, lovagdáma Unger Pálmától származik.

(2017. augusztus 23. 21:52)


A Baranya és Tolna Megyei Nagypriorátus vezetője, lovag Kator György erdélyi és kárpátaljai gyerekeket látott vendégül.

(2017. július 9. 09:03)


2017. július 1-jén lélekemelő ünnepség részesei lehettek mindazok, akik megtisztelték jelenlétükkel a honfoglalási emlékhely avatását a kárpátaljai Beregszász melletti Kishegy lábánál.

(2017. augusztus 10. 14:15)


Károly Róbert királyunk 50 fővel alapította a Szent György Lovagrendet 1326-ban. Hétszáz évvel ezelőtt többek között nádor, országbíró, püspök és tárnokmester voltak a Rend tagjai. Napjaink lovagjainak már egészen más, de nem kevésbé érdekes a mestersége. Reméljük hamarosan mások is kedvet kapnak elmondani, mivel foglalkoznak a XXI. századi lovagok.

(2017. július 5. 14:50)


A Bethlen Gábor Alapítvány kitüntetését, a Teleki Pál Érdemérmet vehette át lovag Molnár Pál a máriaremetei kegytemplomban június 9-én.

(2017. június 11. 22:00)

Mesterségünk címere III. - Orgoványi Anikó

Lovagdáma Orgoványi Anikó Bácsalmáson született, ott járt általános iskolába és gimnáziumba is. 1972-ben érettségizett, majd a Bajai Tanítóképző Főiskolán folytatta tanulmányait. Később az Egri Tanárképző Főiskola rajz szakán, és a Pécsi Egyetem Bölcsész Karának Pedagógia szakán is diplomát szerzett. 1978 óta Pomázon él.

A tanítás mellett egyesületet alapított, és természeti nevelési programot dolgozott ki. A Zöld Szív Ifjúsági Természetvédő Mozgalom megalapításáért 2006-ban Példakép díjat vehetett át. 1999 és 2008 között az Al Gore amerikai alelnök által kezdeményezett Nemzetközi GLOBE Környezeti Nevelési Program magyarországi programigazgatója volt. Művészeti tevékenysége széles körben ismert, Himnusz című festménysorozatát országos vándorkiállításon mutatja be az anyaországban és a határon túli magyarlakta területeken. Eddig két verseskötete jelent meg felnőtteknek szóló verseivel „Lopózz mellém” és „Vándorlás” címmel, gyermekversei pedig a legkisebbek körében is igen népszerűvé tették.

 

- Az anyai nagyszüleim Bácsalmás mellett, a Bács-Kiskun megyei Madarason laktak, az apai nagyszüleim viszont Abonyban. Amikor Madarasra átbicikliztünk, az úton nyelvi játékokat játszottuk, például a szavak magánhangzóiból kellett kitalálni a szót. Ezt olyan szintre fejlesztettük, hogy később egész mondatokat mondtunk így.

Amikor Abonyba utaztunk, akkor a szüleim verses mesékkel szórakoztattak a vonaton. Ilyen volt például az Öreg néne őzikéje, melyet többször meghallgattam, és mire odaértünk kívülről fújtam az egészet, így a rokonságnak mindjárt el is tudtam szavalni. Otthon több száz kötetből álló könyvtárunk volt, tükrözve a szüleim könyvek iránti szeretetét.

Az óvodában felfedezték azt a képességemet, hogy könnyen tanulok verseket, és onnantól kezdve minden oktatási szintnek az ügyeletes versmondója lettem. Közben a legkedvesebb elfoglaltságom a rajzolás és a festés volt, iskolában már küldték versenyre a rajzaimat. Amikor a szavalóversenyeken könyvutalványt nyertem, azokon rendszerint képzőművészeti könyveket vásároltam.

 

- Azért az iskolai élmények általában nem feltétlenül a művészeti pálya felé fordítják a gyerekek szívét, te hogyan kerültél mégis kapcsolatba a Dunakanyar művészvilágával?

 

- A szentendrei művészetet még középiskolás koromban fedeztem fel magamnak, azon belül pedig Barcsai Jenő volt a kedvencem. Már egy ideje leveleztünk, amikor egyszer Szentendrén járva összefutottunk egy étteremben. A személyes ismerettség okán aztán ő készített fel a rajztanári szakra, mivel ekkor már a szomszédos Pomázon laktunk. „Rajztudás nélkül ne kezdjen senki festészethez. A rajztudás a festészet csontváza” – vallotta. Sokat tanultam tőle a kortárs művészetről és a konstruktivizmusról. Az a stílus, amiben a legjobban elmélyedtem, és a legjobban kedvelek, a „Szentendrei-iskola”. Barcsai Jenő azért a kedvencem, mert ő mindent a valóságból vonatkoztatott el, nem teljesen elvont, absztrakt konstruktivista, hanem témái a valóságban gyökereznek. Az ő nyomdokain haladok ma is, de míg ő általában sötét, komor színekkel festette az egyre letisztultabb témáit, én jobban szeretem a vidám, élénk színeket és a mozgalmasabb formavilágot. A másik nagy kedvencem a magyar mandala stílus, amit ebben formában én fejlesztettem ki, s láttam el a mandala szót a „magyar” jelzővel, miután rájöttem, hogy honalapító őseink ismerték a mandalát, s alkalmazták használati tárgyaikon. A mandala ősi meditációs eszköz. Leginkább a buddhista szerzetesek használják, úgy hogy a kolostor padlójára színes homokból szórják ezt a mértani mintát, ami tulajdonképpen a világ felépítésének a leképezése. Az egyetemi tanulmányim alatt sorra olvastam Freud és Jung műveit. Utóbbi egyik kötetében leírja a mandala klasszikus szerkezetét, mely szerint az abszolút közép a világegyetem energiájának a begyűjtése a lelkünk központjába, majd onnan a szeretet energiájának a szétsugárzása. Azt követi a szent négyes zártság, ami a világ négy égtája, a négy őselem, vagy a négy jellegzetes pszichés jellem. A következő kör a lótuszvirág-koszorú, és az egészet lezárja a lángnyelvkoszorú. Ekkor ráébredtem, hogy az én birtokomban lévő honfoglalás kori tiszabői hajkorong másolat – egy Nyers Csaba által készített hajcsat – szerkezete éppen ilyen klasszikus mandala. Ez indított arra, hogy el kezdjem kutatni a honfoglalás-kori női hajfonatkorongokat és a tarsolylemezeket.

 

- Ez a filozófia a Himnusz festménysorozat elkészítésében is inspirált. Milyen elképzelésekkel fogtál bele ebbe a munkába?

 

- Kölcsey és Erkel Ferenc születésének bicentenáriuma környékén tele volt a média azokkal a véleményekkel, hogy a Himnusz túlságosan szomorú hangulatú, nem induló jellegű, amivel mondjuk egy focicsapatot lelkesíteni lehet. Ekkor arra gondoltam, hogy már Kodály Zoltánt is megkérte annak idején a Rákosi kormány, hogy írjon egy újat, mire ő azt mondta, hogy „Minek? Jó ez a régi”. Magam is úgy gondolom, hogy ez olyan kincs, amit nem szabad veszni hagyni, sőt közelebb kell vinni az emberekhez, különösen a gyerekekhez, hogy jobban beépülhessen a köztudatba. Belső késztetést éreztem arra, hogy nemzeti imánkat megfessem. A tíz táblaképből álló olajfestmény sorozat bemutatja a Himnusz nyolc versszakát, a címoldalt, a zárókép pedig Erkel Ferenc Himnusz kottájának egy részletét mutatja be. A képek egyenként 100 X 110 cm nagyságúak, középen egy-egy magyar mandala szimbólum látható, a szöveg körül pedig maga a vers olvasható. Kölcsey kézírásának másolatát a Petőfi Irodalmi Múzeumból kaptam meg, így alkalmam volt ezt megtanulni és végül ezzel a betűtípussal feliratozni a képeket.

 

- Közben gyerekverseket kezdtél írni, - lehetett ennek valami köze a pedagógiai pályádhoz?

 

- Pomázon tanítottam 1978 és 1999 között, és persze volt némi köze, mert vagy a gyerekek sorsa ihletett meg, vagy valamit üzenni szerettem volna nekik. Így született például a „Ne bántsd a lepkét!” című gyerekversem is. Tanítványaimat gyakran kivittem a Barát-patak partjára, ahol a természettel ismerkedtünk. Ekkor már formálódott a Zöld Szív mozgalom, melynek gyökerei a gyerekkoromba nyúlnak vissza, mivel a nagyszüleim Madarason kivittek magukkal a legelőre, a patakpartra, vagy a szőlőbe, ha oda mentek dolgozni. Az egyik első élményem, hogy a mezőn rácsodálkoztam, a körülöttem lévő gyomnövények változatos leveleire. Aztán megfigyeltem, hogy melyikre mászik szívesen a csiga, melyiket rágcsálja a hernyó, melyikre jön a lepke, a szitakötő. A patakban láttam még kövirákot, piócákat, tehát felfedeztem a különféle élőhelyek élővilágát, és nem éreztem magam fölényben velük szemben, hanem teljesen társnak tekintettem őket. Soha eszembe nem jutott, hogy begyűjtsem és haza vigyem valamelyiket, mert érzetem, hogy nekik ott van az otthonuk. Később az iskolában az a feladat, hogy gyökerestől szedjünk ki növényeket, vagy gombostűre tűzzünk rovarokat a gyűjteménybe olyan döbbenetes, sokkoló élmény volt számomra, hogy nem is voltam hajlandó ezt megcsinálni. A növényeket a dédnagymamám gyűjtötte nekem, a rovargyűjteményt pedig a szomszéd kislánytól kaptam kölcsön. Már ekkor elhatároztam, hogy ha valaha olyan helyzetbe kerülök, hogy tehetek ez ellen a rossz pedagógiai szemlélet ellen, akkor tenni fogok érte. Azért néha én is elcsábultam. Amikor az egyetemen csereprogram keretében Montanában (USA) jártam, és az egyik ottani ismerősöm, aki egy zúgó patak mentén lakott, meghívott magához, nem tudtam megállni, hogy a patak színes kavicsai közül haza ne hozzak néhányat. Itthon letettem őket egy kistányérban a dohányzó asztalra, de ahogy múlt az idő, elkezdtek beporosodni, majd kifakultak. Akkor belegondoltam, hogy ha én az egyik kavics lennék, akkor vajon boldog lennék-e attól, hogy itt, a világ másik felén porosodom egy szobában? Amikor aztán a következő évben viszont látogattak minket az amerikai tanárok, a visszautazásukkor a repülőtéren a kollégám kezébe tettem a kavicsokat és megkértem, hogy vigye haza, s rakja vissza azokat a patakjába.

 

- Ez a Zöld Szíves filozófia lényege?

 

- Igen, tisztelni kell, és együtt kell érezni az élő és élettelen természettel egyaránt. Ezt az érzést természetempátiának neveztem el. A tanítványaimat gyakorta kivittem a természetbe. Volt, hogy összecsoportosítottam az órákat, ha úgy lehetett megoldani. Azután két hétig abból az élményből éltünk, és ezt felhasználtuk a matematika órától elkezdve az irodalomig mindenben. Sokkal többet ér az, ha kint tapasztalja meg a gyerek a valóságot, mintha egy teremben elvont dolgokat próbálok neki tanítani. Persze a rendszerváltás előtt ez még egyáltalán nem volt természetes, ami ma már a nemzeti tanterv része. A tanítványaim nagyon fogékonyak voltak ezekre a gondolatokra, hogy az élőlények a társaink, mi egyek vagyunk velük, de az iskolában a kollégáim különcnek tartottak, a holisztikus szemléletem miatt. A nyolcvanas évek végén már lazult a szocializmus, de azért még az volt az általános vélekedés, hogy „az ember óriásként uralja a természetet, visszafordítja a folyók irányát, elhordja a hegyeket…”. Ekkor megláttam egy hirdetést, hogy lesz egy országos környezetvédelmi konferencia. Boldogan mentem, de ott az összes előadó technokrata módon állt a témához. Elemezték a meddőhányók rekultivációs lehetőségeit, az erdők gazdaságos kitermelését, a műtrágyák felhasználásának a módját, de szemléletformálásról szó sem esett. Én úgy gondoltam, ha már eljöttem, elmondom a gondolataimat erről. Amint lehetőség volt szót kérni, a sok környezetvédő mérnök döbbent tekintetétől kísérve előadtam, hogy az általános iskolai könyvekben a gyerekek sokat megtudhatnak a cserebogár megölésének és begyűjtésének részleteiről, de így nem lehet a természet szeretetére nevelni. Úgy néztek rám, mint egy Mars lakóra, aztán ahogy mentünk kifelé a teremből egy úr odalépett hozzám és azt mondta: „ Kolléganő, ha nem vette volna észre, itt nem erről van szó!” Mondtam, hogy tudom, de nincs fórum, ahol ezt elmondjam.

Ezután úgy éreztem, hogy az nem lehet, hogy a tanítványaim annyira fogékonyak erre, akkor biztos sokan gondolkodnak így, csak nem merik vállalni a véleményüket. Azon a nyáron, egy forró éjszaka alatt, kitaláltam az egész Zöld Szív Ifjúsági Természetvédő Mozgalmat, amely országos egyesületként azóta is működik.

 

- Szóval volt egy innovatív elképzelésed a pedagógiai reformról, a rendszerváltás korahajnalán, elutasító közegben, internet, mobiltelefon és start up - támogató inkubációs házak, valamint pályázati pénzek nélkül.

 

- Kishitűségből arra gondoltam, hogy nekem a világ különböző pontjairól kell kezdenem összegyűjtenem olyan embereket, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak természetszeretetről, környezetvédelemről. Először cikkeket írtam arról, hogy indul egy ilyen baráti kör, természetvédelmi céllal. Kitaláltam az emblémát, írtam egy cikket a gyerekeknek, egyet a felnőtteknek az írógépemen, aztán indigóval lemásoltam és az összes újságnak elküldtem, aminek címéhez hozzá tudtam jutni. Amikor megjelentek a felhívások, a levéláradatból kiderült, hogy erre van érdeklődés. 1989-ben, tanév elején jelentettem be a pomázi általános iskolában a Zöld Szív mozgalom indulását, és májusra már meg tudtam szervezni az első országos találkozót a helyi művelődési házban, ahová 14 településről jöttek Zöld Szíves csoportok. Később ez a szám egyre csak nőtt, sőt nemzetközivé vált az egyesületünk. A világ minden kontinensén alakultak zöldszíves csoportok, az Egyesült Államoktól Fülöp Szigetekig, Kenyától Hollandiáig, Mexikótól Németországig, s ezeket a csoportokat mind mi irányítottuk a pomázi iskolában működő irodánkból.

Miután 1992-ben az általam kidolgozott Természeti nevelés című tantervet és tanmenetet elfogadta az Oktatási Minisztérium, tehát gyakorlatilag megszületett a pedagógiai program, kísérleti jelleggel önálló tantárgyként taníthattam is.

 

- Az eltelt 25 év alatt milyen változásokon ment át a program?

 

- Eléggé lecsökkent a taglétszám, aminek több oka is van. Azóta megalakultak az ökoiskolák, sok elem bekerült a Nemzeti Alaptantervbe, az iskolai és óvodai programoknak ma már szerves része a környezeti nevelés, ami nagy részben tartalmazza azokat az elveket, amelyeket mi is képviselünk, még ha nem is teljes egészében. Tehát ma már nem akkora újdonság ez a világlátás, mint volt két évtizeddel ezelőtt. Másrészt, anyagilag és szervezésben is egyre nagyobb kihívást jelentett a nemzetközi hálózat működtetése.

Jelenleg körülbelül 4000 zöld szívesünk van országszerte, illetve még Székelyföldön működik csoportunk és két angliai tanárral is van napi kapcsolatunk. Hazánkban számos településen működnek zöldszíves óvodák, például, Pakson, Gyulán és Dunaharasztiban, de Turán például iskola után szakkörszerűen működik a zöldszíves csoport. Ezen kívül vannak zöldszíves családok és egyéni tagok is. Minden évben megrendezzük a Zöld Szív Országos Szakmai Találkozót pedagógusok számára. 2017 szeptember 22-24-én Hortobágy Mátára megyünk, ahol a szakmai ismeretterjesztő előadásokon kívül, lesz szakértő által vezetett terepgyakorlat a hortobágyi pusztán, lovas kocsizás, hagyományos tájjellegű ételek, múzeumlátogatás, a harmadik napon pedig környezetvédelmi játékokat fognak bemutatni a tagjaink, amelyeket aztán a résztvevő pedagógusok elvihetnek magukkal és felhasználhatják az oktatás során. Idén a résztvevők elhozhatják a gyerekeiket vagy unokáikat is. Ami az anyagi lehetőségeinket illeti, el kell mondanom, hogy kilenc éve nem kapunk támogatást a pályázatokon. Mindig megítélik a teljes összeget, de várólistára tesznek minket és végül nem kapunk semmit. Ehhez képest Dunaharasztiban az óvoda udvarán két hete adtuk át a Madár-tanösvényt amelyben a Magyar Madártani Egyesület volt a segítségünkre. A vezetőségünk ökológiai szempontból felmérte a közeli kiserdőt, ahol zöldszíves tanösvényt szeretnénk kialakítani. Június 9-én, vezetjük az első gyerekcsoportot, ahol a növény- és állathatározás mellett érzékenyítő feladatokkal is tarkítjuk a programot.

 

- A Szent György Lovagrend hogyan került az életedbe?

 

- A törökbálinti Cantabile kórus tagjaként, éveken át közreműködtem a Balassi-kard átadásának ünnepén. Emellett számtalanszor részt vettem a visegrádi palotajátékokon, hol kézművesfoglalkozásokat tartva, hol beöltözött résztvevőként. 2015-ben meghívást kaptam a Himnuszt festménykiállításom bemutatására a Lovagrend Nyíregyházán rendezett Nyári Szabadegyetemére. Korábban már Visegrádon és Szombathelyen is beültem előadásokat meghallgatni, mert a történelem rendkívül érdekelt. 2016-ban engem is jelöltek lovagdámának, aminek nagyon örültem, és megtiszteltetésnek éreztem a felvételemet.

 

- Számodra mi a legvonzóbb ebben a szervezetben, hiszen már van éppen elég elfoglaltságod?

 

- Tetszett az elv, amit a rend képvisel. A történelmi háttér, a hazaszeretet, a magas szellemi szint, az erkölcsi kiállás és a karitatív segítőkészség. A nyári egyetemeken tapasztaltam, hogy rendkívül jó „szürkeállomány” jön össze, vagyis olyan értelmes, kulturált emberekből áll a tagság, akik remek előadásokat szerveznek, és azokból lehet tanulni. Tetszik, hogy a nyári egyetem során a környék történelmi, kulturális közegét is megismertetik velünk a szervezők. A karitatív tevékenység szintén nagyon fontos, példamutató, ahogy a lovagok szervezett keretek között segítenek másokon, ami a hatékonyság és a tisztesség garanciája. A madarasi idősek otthonát én is támogatom évek óta. Tavasszal például a környékükön élő vadvirágokat bemutató festménysorozatot készítettem és könyvekkel együtt nekik ajándékoztam. Az általános vélekedés szerint a lovagok valóban lovagiasak, udvariasak egymással is, de a hölgyekkel különösen. Egyfajta etikett lengi be ezt az egészet - ebben a vonatkozásban többé-kevésbé helytállóak is az elképzelések. Az én önként vállalt lovagi cselekedetem, az, hogy a Himnusz festménysorozatommal bejárva az országot közelebb viszem a nemzeti identitástudatot az emberekhez, melyet az esztétikai élményen túl népnevelésnek is szánok. A megnyitókon el szoktam mondani a Himnusz történetét, és előadást tartok a képek szimbolikájáról. Ismertetni szoktam az alkotási folyamatot a tervezéstől a megvalósításig. Megpróbálom átadni az érzést, amit akkor éreztem, amikor Kölcsey kézírásával az ő gondolatait festettem vászonra. A hagyományos értelemben vett lovagi cselekedetek ettől távol állnak, de a mai világban, ahol az emberek jó szóra, ismeretekre és érzelemgazdag világra szomjaznak, azt hiszem ez „a lelkiekben kiművelt sokasághoz” vezető út egyik fontos formája.